4.5.1. A virtuális tárkezelés alapfogalmai

Egy program végrehajtásához a megfelelő programrésznek és az általa feldolgozott adatoknak a főtárban kell lenniük. Az aktuálisan nem futtatott programokat és a hozzájuk tartozó adatállományokat egy közvetlen elérésű háttértárolón tároljuk, és csak akkor töltjük be a központi memóriába, ha szükség van rájuk. Az egyre komplexebb alkalmazásokhoz  egyre  nagyobb  méretű  programokra volt szükség, a kezelt adatállományok tárolóigénye is állandóan növekedett a fejlődés során. Különösen a multiprogramozott és multitasking üzemmód kialakulását követően vált jellemzővé, hogy a számítógépen „egyidejűleg” sok olyan nagy memóriaigényű programfolyamatot kell futtatni, melyek együttesen nem férnek be a főtárba. Ha erre a problémára hatékony megoldást szeretnénk találni, a következőket célszerű figyelembe venni:

• A programok végrehajtásuk során legtöbbször egy korlátos memóriaterületen belül dolgoznak, igen ritka például az olyan ugró utasítás, mely a program elejéről a végére adja át a vezérlést. Ez a már tárgyalt lokalitás elve a programvégrehajtásban.

• Az egyes programrészek között igen nagy eltérések lehetnek abból a szempontból, hogy a programvégrehajtás során milyen gyakran van rájuk szükség. Erre jó példát szolgáltatnak az operációs rendszer különböző hibakezelő, analizáló rutinjai, melyek aktivizálására a teljes futási idő tíz ezreléke alatti gyakorisággal van csak szükség. Ez a gyakoriság elve a programvégrehajtásban.